.
Az emberek és isteneik kapcsolatában több törés is volt, ilyenkor mindig radikálisan átértékelődött a kapcsolat.
Az első időszakban, a Vízözön előtt az istenek az embert szolgának tekintették, úgy néztek rá, mint ma az ember egy háziállatra. Az idő múlásával az emberek eltávolodtak az istenektől. Igazából céltalan volt az élet. Tudás nem igazán jellemezte az emberiséget eltekintve a napi megélhetéssel járó információkat. Ez az időszak volt a leghosszabb, 150-200.000 évet ölelt fel és szinte egyetlen tudatalatti cél volt, a faj fennmaradása. Ez egyébként minden faj jellemzője a világegyetemben. E hosszú idő alatt többször is majdnem kihalt az emberiség, főleg a kisebb-nagyobb éghajlatváltozások, a kisebb jégkorszakok jelentették a gondot. Ilyenkor a visszaszorult az élet, és néha csak a csodán múlt a fennmaradás.
Az istenek leírása szerint az emberi lét ilyen céltalan, szervezetlen formája nem biztos, hogy sokáig képes lett volna fennmaradni, és főleg nem fejlődni.
A második szakaszban a Vízözön után mindkét fél társnak tekintette a másikat, ebben meg is egyeztek, cserébe az istenek sok mindent megtanítottak, létrehozták a civilizációt, megszervezték az ember életét, ezzel több millió éves időugrást valósítottak meg. Igaz, e hírtelen fejlődés visszaesett az istenek távozása után, és csak napjainkra jutott újra a régi szintre. Kérdés, hogy minek a hatására?
A harmadik és egyben utolsó szakasz radikálisan új kapcsolatot eredményezett Babilonban, Marduk király uralkodott az emberek felett, létrehozta és megerősítette a papok vezető szerepét, illetve létrehozta a vallást, melynek utódja a mai vallás. E korszak jellemzője, hogy az istenek nem hoznak új tudást, inkább a felejtés a jellemző, a dogmák, hiedelmek kialakulása.
A bal képen Marduk látható és három égitest, a Hold, a Nibiru és a Nap. A középső képen Marduk ül a trónon. A jobb oldali képen Marduk tipikus, ziggurat építményeinek egyike látható. A Bábeli Torony is ilyen építmény akart lenni. Geometriája rengeteg szabályosságot tartalmaz, és tájolása miatt a Nibiru bolygó eljövetelét is alkalmas volt megfigyelni.
Fontos szempont, hogy eddig az istenek csatáit legtöbbször az emberek vívták meg, mintha az istenek sakkoztak volna, és csak szükség esetén léptek be maguk is fizikailag a harcba, mostantól azonban az emberek maguk, saját ötlettől vezérelve kezdtek háborúzni. Azért, hogy háborúik igazát bizonyítsák, mindig istenre hivatkozva indultak harcba. Ekkor alakult ki, a máig is élő fogalom isten nevében.
I.e. 2.024-ben, miután a sumer társadalmat elfújta a szél, Bábel volt az igazi túlélő, és 100-150 év volt szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön Babilon, a királyság. Ez már nem városállam volt, hanem nagy kiterjedésű királyság. Vezetője Marduk, Enki elsőszülött fia, akinek életét a háborúk alkották.
Babilon mellett kialakult az Akkád királyság is, hasonló méretekben, itt a vezetők az Enlil utódok voltak, tehát ellenséges terület.
Bár a sumer társadalom eltűnt egy nap alatt, az akkád és a babiloni kultúra jogutódként tovább viszi a történelmi szálat.
Marduk király hatalmát megerősítendő, igazi istenné nevezte ki magát, a szó legerősebb értelmében, átírta a történelmet, még a Nibiru bolygót is átkeresztelte Marduk bolygóvá. Igazából ekkor jött létre az egyisten hit, ugyanis bár a régebbi istenek neveit nem tiltotta be, azonban azokat a neveket mind átalakította és mind ő rá vonatkozott, például Ninurta = Marduk a hegyi, Nergal = Marduk a támadó, Enlil = Marduk a vezető erő, stb.
Marduk felajánlotta az Enlil klán utódjainak, hogy éljenek Babilonban, mindenük meg lesz, csupán el kell ismerni Mardukot mindenek felett álló istennek, tehát mintha egy arany kalitkába zárná őket. Természetesen egyik isten, félisten sem élt a lehetőséggel.
Marduk állandóan naplót vezetett, ahova mindent lejegyzett, nem csak az eseményeket, hanem az ő belső hajtóerőit is. Innen tudjuk, hogy ő komolyan is gondolta hatalmát, kiélhette uralkodói hajlamait, sokkal többre tartotta magát, mint bármely király, ő a szó valódi értelmében istennek érezte magát. Hogy még jobban el tudjon szakadni a földi valóságtól, királyokat nevezett ki, dinasztiák alakultak ki, és elérte, hogy az emberek tudatában a háború, mint valóság ott élt. Az ő sugallatára kezdtek kialakulni a vallási háborúk, mikor csak azért képesek voltak háborúba menni, mert a másik fél más istent tisztelt.
A kor régészeti leletei bizonyítják, hogy az emberek a legkisebb dolgokért is háborúba indultak, a vezérek, királyok mind arra hivatkoztak, isteni sugallatra indulnak küzdelembe, azaz isten nevében a szent háborúba. Marduk jegyzetei szerint ő maga élvezte ezt, nem hogy nem akadályozta, hanem sugallta az ilyen tevékenységeket, hisz egy másik isten emberei ellen indultak.
A korszak igazi nyertesei a papok voltak, hiszen bárki, aki el akart valamit érni, az pap kellett legyen. Így léteztek:
- a templom körül tevékenykedő papok (Abalu)
- a rituális szertartások papjai (Mulillu, Mushshipu)
- a vallásos kegytárgyakat készítő papok (Umannu)
- a szakács papok, ők általában nők voltak (Zabbu)
- sirató, temetkezést végző papok (Bakate), ők voltak az első fizetett siratók
- szervező papok, akik a templom napi életét szervezték, szigorú szabályok alapján (Shangu)
- a víztisztító papok (Ramaqu)
- a szennyvízelvezető papok (Nisaku)
- a templomi kórusban éneklő papok (Pashishu)
- a templomi zenész papok (Lallaru)
Minden csoportnak volt egy vezetője, őt Rabu-nak nevezték, ő felet a szervezettségért. Az első időkben egy-egy csoport néhány főből állt, azonban az idő előrehaladtával egyre nőtt a létszám, lassan már a templom életét bonyolító papok száma hatalmasra dagadt, nem volt ritka a több száz fő, és ahogy nőtt a létszám, egyre nagyobb kiszolgáló személyzet vált szükségessé. Szintén a létszám növekedésével egyre rituálisabb, egyre szertartásosabb lett a vallás, egyre szabályozottabb keretek között és az emberek életében egyre nagyobb irányító szerepet töltött be. A kellő szigorral összetartott tömeget könnyű volt harcba vinni az isten nevében, egy másik isten emberei ellen. A templomi életben szereplő papok száma időnként akkora volt, hogy város lett a városban, mint egy mai állami apparátus.
Marduk továbbra Egyiptom istene is volt, Ra a láthatatlan néven, hiszen több ezer éve nem is volt a Nílus mentén, mert lefoglalták háborúskodásai.
Látható, hogy Ra/Marduk több ezer éves fizikai hiánya miatt az egyiptomi ábrázolásokban lassan elveszítette emberi arcát, azonban a kezében ott az egyenlőszárú kereszt, a Nibiru bolygó jele.
Egyiptomban lassan magától alakult ki egy sajátos vallás, mely a fáraó mindenhatóságára épült, itt a fáraó már-már isteni rangban volt. Egy dolog zavarta csak a fáraókat, hogy miért kell előbb meghalni ahhoz, hogy halhatatlanok legyenek.
Míg Babilonban egy isten szervezett formában vezette be a vallást, addig Egyiptomban magától alakult ki. Azonban az egyiptomi vallásnak is van egy jellemzője, melyet ma is megtalálunk, a halál utáni feltámadás, a halál utáni örök élet, mindez a fáraók halhatatlanság utáni vágyából indult ki.
Az egyiptomi vallás azért is lett más, mert maguk az emberek alakították, nem lévén egy isten a helyszínen.
Míg Babilonban az isten látható volt és a vallást hatalma erősítésére, a nép összefogására és háborúba mozgatására használta, addig Egyiptomban a valamiben hinni dominált, a fáraók is csak ennyit tudtak, ők sem voltak istenek.
Az emberiség történelmét végig kíséri az „isten nevében”, mely nem más, mint saját hibáink eltussolása, saját rossz cselekedeteink igazságosságának bizonygatása, más mögé bújás. Legegyszerübb nem vállani a felelősséget cselekedeteinkért, hanem azt mondani, nem én akartam, hanem isten miatt tettem, istenni sugallatra, isten nevében, ő is így tenne, ha itt lenne.
Az elmúlt 4.000 év alatt több százmillió ember lett ennek áldozata.