Ambivalens nevelés

Részlet az Egészség, mint beteg állapot c. könyvből:

“A második világháború után jött divatba az ambivalens nevelési forma, úgy a családban, mind a társadalomban. Ez bizonytalanságot gerjeszt, lebegtetést. Ha az embernek van kutyája, és azt tanítja valamire, amikor elégedett a kutyával, akkor megdicséri, megsimogatja, ad neki jutalomfalatkát. Ezzel jelzi a kutya felé, hogy adott helyzetben jól cselekedett. A kutya számára visszaigazolás, ilyen helyzetekben, így kell cselekedni. Ez maga az igazi tanulási folyamat.

A gyermeknevelésben, napjainkban, az ambivalens nevelés zajlik. Jó volt kisfiam, de legközelebb azért jobb legyen. A gyerekek többsége sosem kapja meg a szüleitől a feltétel nélküli dicséretet, visszaigazolást. Nincs jutalomfalatka. A dicséret mindig feltételes, mert a jövőben azért több kell. Így nő fel a gyerekek többsége, valós pozitív visszajelzések nélkül, ezért egész életükben bizonytalanok lesznek maguk felől, és afelől, hogy bármi, amit tesznek, azt helyesen teszik-e. Ez az AUTOIMMUN betegségek lelki MELEGÁGYA. A lelki instabilitás. Aztán az iskola is fokozza, mert azt mondja a tanár, hogy jó volt a felelt, de ahhoz, hogy bejusson az egyetemre, azért ennél több kell. Na de mennyi? És a mostani tudás hol volt az értékelési skálán? Hol a feltétel nélküli dicséret, hogy most ebben a konkrét esetben jól teljesített-e?

A társadalom is ambivalens formában neveli a felnőtt embert. Azt mondja a modernkori állam: jó, hogy az idén befizetted az adót, de azt már most tudd, jövőre ennél több kell. Ettől az embernek nő a létbizonytalansága, mert jövőre valahonnan több pénzt kell előteremtsen, ha ugyanúgy akar élni, pedig az idén sem volt egyszerű.

Hasonlóak a munkahelyek is. Az idén nem zártuk be a céget, de jövőre sokkal jobban kell teljesítsünk, ha életben akarunk maradni. A modern vállalti továbbképzéseken tanítják, hogy csak úgy magában megdicsérni az alkalmazottat nem szabad, mert abban nincs motiváló erő. Szerintük dicsérni úgy szabad, ha közben egyre többet kérünk. Jó volt, de. Ez az ambivalens nevelés arra a tévútra viszi a dolgozót, hogy sosincsenek vele megelégedve. Soha nem kap visszajelzést arról, hogy mit tesz jól és mit nem. Bármit is tesz, az mindig kevés. Ez a lelki terror kézzel fogható változata. Folyamatos feszültség, mely tűnhet úgy egy ideig, hogy jól hat a teljesítményre, azonban hosszabb távon demoralizáló és a dolgozóban az fogalmazódik meg, hogy semmi értelme az egyre nagyobb elvárásoknak megfelelni. Ezek után nem csoda, ha munkahelyi pszichológust kell alkalmazni, aki igyekszik ezt a légkört normalizálni.

Már kis gyermekkortól így szocializálódik az ember, majd felnőtt korában a modern világ tartja ugyanígy bizonytalanságban. Ezek után meglepődünk, hogy a felnőtt ember önértékelési problémákkal küzd, nem ismeri önmagát, nem ismeri képességeit, adottságait, és minden cselekedete után ott a kérdése, vajon jól tettem?  Amíg ennek a gondolkodási modellnek nincs vége, addig egyre torzabb társadalmat hozunk létre, mely egyre betegebb állapotokba kerül, először lelkileg, majd fizikailag.

Mi az oka ennek a gondolkodásnak? A kapzsiság. Mert mindig egyre több kell. Ezért ami ma volt, az mára jó, na de holnapra kevés. Ettől volt teljesen más a sumert társadalom, a fénykorában, mert nem volt a kultúrában ez a lebegtetés, ez az ambivalens viselkedési minta. Sem a családi nevelésében, sem a társadalomban. Nem a kapzsiság vitte előre a társadalmat, hanem annak a normális fejlődési ritmusa.”



Comments are closed.