Diszlexia

A Wikipedia szerint: “A diszlexia a nyelvvel, a beszéddel és az olvasástanulással kapcsolatos részképességzavar. Fő tünete az olvasási képesség elmaradottsága az életkor, iskolázottság és intelligencia alapján elvárható szinttől. Problémát okozhat a betűk, szavak, és számok felismerése, leírása, a leírt betűket felcserélhetik, vagy ellenkező irányban olvashatják. Az olvasott szöveget nehezen, és hibásan idézik vissza, lényegét nem tudják visszaadni. A diszlexiának – olvasási zavarnak -, de a diszgráfiának, a diszkalkuliának, azaz a részképesség zavarainak is, az egyik kiváltó oka látásszervi zavar, látóideg-pálya rendellenesség.”

Érdemes végig olvasni néhány honlapot, ahol materiális szinten próbálják megmagyarázni azt, ami nem magyarázható materiálisan. Az élet nem érthető meg a materiális lét szintjén. Egybehangzóan a diszlexiát mint betegséget említik. Pedig nem az. Hanem egy más típusú működés. Egy híres feltalálóról nyilatkozta tanárnője, hogy sosem hitte volna, hogy annak idején, az a visszahúzódód, és még diszlexiásnak is mondott gyerek, ma ilyen híres ember lesz, hogy így átlátja a világ dolgait és mindig megtalálja a jó megoldásokat. Igen, a diszlexiás másképp gondolkozik. Nem csak gyerekként, hanem felnőttként. Másképp látja a világot, másképp rakja azt össze.

A DISZLEXA NEM BETEGSÉG !!! Hanem más világkép, más típusú érzékelés, más típusú gondolkodás. Azt is meg kell érteni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az, ahogy mi tanítjuk a gyerekeinket írni és olvasni, az a legjobb módszer. A robotképzésben nyilván igen. Na de a természetben? A valóságban nem minden fűszál egyforma. Sőt, ha fűnyíróval egyformára vágjuk, másnapra már megint nem lesz egyforma. Nem biztos, hogy az a jó, ha fél év alatt ír és olvas a gyerek. Mert a valóságban érettségiző korában sem érti az elolvasott szövegek legalább felét, a felmérések szerint.

A diszlexia azt jelenti, hogy egy másként működő gyerekkel találkozunk, aki nem fér bele a mechanikus felépítésű és gondolkodású iskolarendszerbe. Ilyenkor a jól működő Waldorf iskola lehet megoldás, vagy az állami iskola is, ha ott másképp foglalkoznak a gyerekkel. És fontos, hogy ebből a másképp foglalkozásból NE az derüljön ki, hogy ő fogyatékos. MERT Ő NEM FOGYATÉKOS, HANEM MÁS. És ez helyén is van. Miért van egyre több diszlexiás? Mert egyre nagyobb az igény olyan gyerekekre, akik végre másképp gondolkodnak, akik képesek ezt a világot másképp látni, és ennek megfelelően megreformálni. Mert amerre haladunk, az nem a jó irány. És ekkor jönnek azok, akik képesek megreformálni a világot, és mi betegnek tituláljuk őket, a megmentőinket.

A diszlexiások mindig új világképet hoznak akár fiatal, akár felnőtt korban. Akkor már büszkék vagyunk rájuk, ha sikeresek és felnéz rájuk a világ, mert olyasmit látnak meg, amit mások nem, éppen más típusú látásmódjuk révén. Einstein mondta, hogy ha egy dolgot, eseményt, vagy magát az egész világot, mindig csak egy-egy szemszögből nézünk, akkor sosem jutunk előbbre. Szerinte, időnként nézőpontot kell váltanunk. Egy autót sem nézünk mindig egy oldalról, vásárláskor. Elölről, hátulról, beülünk, felnyitjuk a csomagteret stb. Nos, a diszlexiás az, aki fel meri nyitni a motorháztetőt, hogy belenézzen, kérdéseket tegyen fel, újításokat valósítson meg, mert a modern ember uniformizált típusa nem meri megkérdezni, mi van a motorházban?

Hogyan foglalkozzunk a diszlexiásokkal? Nyilván vannak erre kiképzett szakemberek, akik a diszlexia különböző szintjén, különböző technikákkal meg tudják tanítani a beilleszkedést oly módon, hogy az megoldható legyen  a fiatal sérülése nélkül. Azonban fontos, hogy a gyerekben SOHA NE MERÜLJÖN FEL AZ A GONDOLAT, hogy ő beteg, elmaradott, hátrányos helyzetű. Ugyanis ezzel a negatív megítéléssel sok olyan lelki problémát generálunk, amivel még soron kívül is meg kell küzdeni nagy korában. Jó lenne végre megérteni, hogy a világ nem uniformizált. Vannak magas testmagasságú emberek, különböző bőrszínűek, különböző karakterek, eltérő intellektuális képességűek. Hát ide tartoznak a diszlexiások is.

Mit tanulhat a szülő ebből? A másságot, a megértést, és azt, hogy a gyerekkel foglalkozni kell. Lehet, hogy anyuka le kell mondjon az emancipált karrierjéről addig, amíg a gyerek ezt igényli, lehet, kevesebb pénzzel be kell érni, mert apuka egyedül kell keressen, de mindenképp foglalkoznia kell a szülőnek a gyerekkel, nem bízhatja csak idegenekre a nevelést (pl. iskola, utca, televízió), ahogy manapság ez nagy divat. Szeretjük, ha gyerekünk csak úgy felnő, magától. Valójában a gyerek is olyan, mint egy növény. Gondozni kell. És másképp kell vele foglalkozni mikor még kis palánta, mikor már nagyobb, vagy kifejlett növény. Mindezt nem lehet összekeverni. Nem tehetjük azt, amit mi akarunk, hanem azt, amire neki szüksége van. A palántát nem érdekli, hogy a szülők nem érnek rá és nem tudják ápolni, öntözni, fényre tenni, ha nem kapja meg azt, amire pont akkor szüksége van, akkor elszárad. A szülő a diszlexiás által megtanulhat valóban szülő lenni, és ez esetben egy csodálatos alkotó, másként gondolkodó, sikeres embernek teremt életlehetőségeket.



Comments are closed.