A tudás ára (Ivory Tower)
színes, magyarul beszélő, amerikai dokumentumfilm, 90 perc, 2014
.
Rendező: Andrew Rossi
Producer: Josh Braun, Andrew Rossi
.
Egy tipikusan, az Egyesült Államokról, az ottani felsőoktatásról szóló film, mely azonban a világ bármelyik modern országáról is szólhatna. Az USA-ban a tandíj és a diákhitel által okozott adósságspirál akkora, hogy volumenben megelőzi a bankkártya adósságot.
.
Mi a felsőoktatás célja, hol a profit a rendszerben, és megéri-e ilyen magas árat fizetni a „tudásért”?
A modern világban egy általános statisztika, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők fele soha sem dolgozik a megtanult szakmájában. Ma már a felsőfokú képzés szinte kötelező jellegű elvárás a társadalom részéről, ugyanakkor nem jelent előnyt a munkavállalás terén, lévén lassan mindenkinek lesz egy-két egyeteme. A szakok is sokfélék, sokszor nem tudni melyik mit jelent, és melyiket érdemes elvégezni. Az értelmetlen bőség zavarában szinte lehetetlen választani.
A film mindezen túl remekül mutatja, hogy az elmúlt 40 év alatt hogyan vette át a felsőfokú képzés irányítását a profit. Ebben az USA éllovas, azonban Európa sok országában, így nálunk is megjelentek a fizetős egyetemi képzések is. A világ sok országában megjelent a diákhitel, mely alapvetően nemes gondolat, azonban az egyetem végeztével a fiatal mindjárt adóssággal kezdi az életét, mely nem is lenne gond, ha lenne biztos munkahely és jó fizetés. Mert még jönne a lakáskölcsön, napi megélhetés, stb. Ami 40 évvel ezelőtt könnyen ment, az ma már szinte lehetetlen.
Sok közgazdász mondja, hogy a megoldás nem az lenne, hogy a diákokra piaci áron rányomjuk a képzést, a megélhetés költségeit, amit később kamatostól visszakérünk, hanem az állam olcsón, kvázi ingyen biztosítaná azt, persze csak azoknak, akik tényleg arra valók.
A mai felsőfokú képzések a modern világban a profitról szólnak Annak idején az egészségügy a betegről szólt, ma az adminisztrációról, pontokról, pénzről, továbbképzésekről, keretekről, stb. A modern egészségügyben a beteg csak egy munkadarab lett, egy élettelen robot, akin bizonyos protokollok szerint munkát végeznek egységnyi idő alatt, meghatározott költségkeretet betartva. A felsőfokú oktatásban a diák lett a munka tárgya, és mivel rajta profit képződik, ezért mindenki érdekelt a széles körben történő továbbtanulásban. Jó ez az állam az államban működő egyetemeknek, és mindenkinek, aki ebből él. És a szülő vagy a diák fizet, akár valós időben, akár később, hitel formájában.
A film egyik alapkérdése: MIRE JÓ AZ EGYETEMI KÉPZÉS? ARRA, HOGY ADDIG SEM KELL A JÖVŐRE GONDOLNI. A tanulás felmentés azon gondolat alól, hogy nincsenek munkahelyek, és nem sok esély van a szakmában elhelyezkedni. Addig is éljen a diák hitelből, tartsa el a szülő, vagy dolgozzon amit tud a legalacsonyabb kategóriában.
A film másik alapkérdése: MENNYIRE JÓ AZ, HA SZŰK TERÜLETRE VONATKOZÓ, TÚLZOTTAN SPECIFIKUS KÉPZÉST ADUNK? Olyan ez, mint a kútásó esete. Minél mélyebbre ássa a kutat, annál kevesebbet lát a külvilágból. És ha már igazán mélyen van, ki sem tud mászni a kútból. Ahelyett, hogy a fiatalok megtanulnának széles látókörben gondolkodni, felismerni és megoldani a problémákat (életre nevelés), megtanítjuk őket szűk látókörben (magasan képzett betanított munkás) elveszni a világban.
.
Amiről nem szól a film, de mégis igaz
20-22 éves egyetemista lányok elmondják, hogy hetente több nap is olyan az órarendjük, hogy reggel 8-tól este 7-8-ig vannak az egyetemen, sőt vacsora időben gyakran vizsgáznak, teszteket írnak. A mai egyetemisták felénél már diagnosztizálható krónikus betegségek mutathatók ki, legtöbbször autoimmun jellegűek, vagy depresszió. Az autoimmun betegség a lélek öngyilkossági kísérlete (lásd Egészség, mint beteg állapot c. könyv). Ezek a diákok fáradtak, gyakran élnek antidepresszánsokon, rendszeresen gyógyszert szednek krónikus betegségükre, alkoholt fogyasztanak vagy drogoznak. Gyakorlatilag ez mind majdnem egyenrangú. Ugyanis a problémákat megoldani kellene, és nem a tüneteket elnyomni. Ez a betegségspirál, amiből kijönni csak látásmód és ebből fakadó életmódváltással lehet.
Sok egyetemen a vizsgáztatás arról szól, hogy a tanár megnézi, mit tud a diák, és ennek a tudásnak a mértékét pontozza. Ezzel ellentétben sok olyan hely is van a világban (hazánkban ez annyira jellemző, hogy szinte már hungaricum), ahol a tanár úgy vizsgáztat, hogy be akarja bizonyítani, van olyan dolog, amit a diák nem tud, és akkor megbuktatja.
Kérdés: hogyan is képzeli azt bárki, hogy egy ilyen módon felnőtt fiatal, aki testileg és lelkileg is terhelt, egyetem után kijut a versenyszféra területére, ott helyt áll, és ezek után egészséges gyerekeket hoz a világra, majd nevel fel békében, boldogságban, tudatosságban. Hogyan képzeli azt a modern civilizáció, hogy egy ilyen módon megsarcolt fiatalság, aki testileg és lelkileg és a minimumon tud csak működni, az testben és lélekben egészséges nemzedéket hoz létre. Ekkor érvényesül a természet önszabályzó mechanizmusa, azaz egyre kevesebb gyerek születik, egyre nehezebben és egyre nagyobb testi és lelki korlátokkal. Az ő gyerekeik pedig ha lesznek, még nehezebben jönnek a világra.
Amikor valami tömegjelleget ölt, iparrá alakul, akkor mindig elvész a lényeg és megjelenik a profit vezető és irányító szerepe. Élelmiszeripar, egészségipar, fogyásipar, szórakozásipar, oktatásipar, stb.
Valamikor az egyetem az élete nevelt, és kevesek kiváltsága volt. Ma széles körben kötelező elvárás, egyre szűkebb látókört eredményez és a profittermelő cégek kiszolgáló személyzetét biztosítja. Hogy meddig? Amíg az emberek nem teszik fel a kérdést, hogy az a nagy ár, amit egy illúzióért fizetnek (pénzben, életminőségben, egészségben), meddig fizethető, meddig éri meg. Hol az a határ, ahol már inkább nem. Ilyen jellegű tendenciák már tapasztalhatók a világban, és kérdés, mikor érjük el azt a kritikus tömeget, mely már képes változtatni a rendszeren?