Üresjárat

Részlet a Metamorfózis c. könyvből:

“Az élet a materiális szinten úgy nyilvánul meg, hogy az emberek valósítják azt meg a legapróbb részletekig egymás számára. Képzeljünk el egy teljesen önellátó gyárat, ahova csak alapanyag kerül be. Mondjuk, legyen ez egy autógyár. Az egyik részlegen olvasszák a vasat, a másik ezt a vasat felhasználva gyárt alkatrészeket. Egy másik osztályon kőolajból készítik a műanyagot. Egy erre épülő osztály az alap műanyagból sok alkatrészt készít. És így tovább. Ez azt jelenti, hogy a semmiből lesz egy autó. Azonban egy nagyon bonyolult logisztika szükséges ahhoz, hogy minden pontosan és precízen történjen, hiszen ha valahol elakad a gyártás, akkor nem lesz végtermék. Ha nem készül kerék, nem lesz autó, de ha a műanyaggyártás elakad, akkor sem lesz. Vannak események, melyek kisebb fennakadást okoznak, például nincs ablaktörlőlapát, de ha egyáltalán nem működik a fémkohászat, akkor alapjaiban áll le az autógyár.

Valahol ehhez hasonló az élet is. Az emberi életek valami ilyen módon kötődnek egymáshoz. A karmikus kapcsolatok előre definiált vérszerződések, melyekhez mindig társul feladat. Sőt, nem is csak egy, hanem éveken át tartó közös munka, sok közös feladat. Az autóipari logisztikát alapul véve, a karmikus feladatok jelentik az autógyár alap logisztikáját. Erre épül az élet. Ezek az alap folyamatok a másik létsíkban lettek meghatározva és azért születünk le, hogy ezeket megvalósítsuk. Kapunk karmikus társakat a feladatokkal, és más emberek várják a mi karmikus feladatunk produktumát, végeredményét. Ez lehet akár materiálisan megfogható termék, vagy egy folyamat, szolgáltatás, de lehet akár barátság, segítség, lelki támasz, stb. A végtermék bármi lehet, amit valaki más fel tud használni és azt be tudja építeni az ő folyamataiba, lehet akár egy mosoly, vagy egy jó szó .

A könyv elején feltettem a kérdést, hogy miért nem él ma az ember 900 évet, ahogy ez a sumer hőskorban teljesen normális volt. Abban az időben a kor szellemisége azt képviselte, hogy a semmiből létre kellett hozni egy modern társadalmat, az emberi élet megvetette a lábát a Földön. Nem kellett mást tennie, mint az élhető életet megvalósítani. Ehhez a kort embere kapott vezetőket (istenek), akik csak az ember számára tűntek isteneknek, lévén sokkal nagyobb tudással rendelkeztek, de ők maguk nem nevezték magukat isteneknek, sőt nagyon is tisztában voltak tudásbeli és viselkedési korlátaikkal. Abban a korban az éppen alakuló emberiség dolga, a kor szellemének megfelelően, a tudatos és logikus alkotás, a szaporodás, az élet logikájának kidolgozása volt. És ez remekül is működött. Ezért éltek majd ezer évig, sok gyerekük volt, és nagyon magas szinten élték a karmájukat, nagymértékben éltek a sorsuk szerint, azt tették, amiért ide jöttek, amiért leszülettek. A jobb érthetőség kedvéért mondhatjuk, hogy szerepüket 90-100%-ban játszották. Ez igen látványos, és az univerzum által támogatott.

A mai modern világban az élet félresiklott. Az univerzumban nem létezik a pénz, a természet nagyon jól megvan nélküle, nem képvisel értéket. Hasonlóan, a magas tudatú, általában atlantiszi technológiára épülő társadalmaknál sem létezik a pénz fogalma. Ezek a társadalmak szintén egészen magas szinten élik sorsukat, lévén olyan célokat szolgálnak, melyek illeszkednek az univerzum értékrendjéhez. A mai kor embere azonban a pénzt szolgálja, képes önmagát megalázni, beteggé tenni a pénz szolgálatában, képes másik embert megnyomorítani, megölni, más ember életét tönkretenni az anyagi birtoklás érdekében. Hát ezért a mai modern élet az univerzum szemszögéből nem jelent értéket, amolyan zsákutca, amelyet előbb-utóbb törölnek a térképről, hiszen nincs értelme a globális lét szempontjából. Valójában leginkább ellene megy az univerzum értékrendjének. Azt az autót, amelyik az autópályán a forgalommal szemben halad, előbb-utóbb kiszedik a rendőrök, vagy összetöri magát és vége. Nincs más megoldás.

Mivel a mai kor embere nem él a sorsa szerint, nem azt teszi, amiért ide jött, az előbbi számszerűsített adathoz hasonlítva, mikor is arról volt szó, hogy a sumer hőskorban az emberek a sorsukat 90-100%-ban élték, ez ma nincs 5-10%. Egyik-másik embernél elvétve találni akár 50-60%-ot is, de ez igen ritka. Az össznépi átlag az 5-10% tartományban mozog. Ennek egyik megnyilvánulása a betegség. Aki hosszú ideig nem él a sorsa szerint, az sokszor megmagyarázhatatlan krónikus betegségeket hoz létre maga számára, melyeket a világ összes gyógymódjával is legfeljebb lassítani lehet, de megoldani nem. Ugyanis a megoldás a sors valós megélése.

Ebben a környezetben hiába találkoznak a karmikus társak, legritkábban állnak össze a közös karmikus feladatok megvalósítása céljából. Általában egy-két tudatos ember akad egy kisebb közösségből, de gyakran a többiek lepattintják őket, mondván, engem nem érdekel, nekem így jó, ahogy van, én élem a sorsomat és az nekem nagyon jó. Ez valójában mind kamu válasz, mert nem mernek őszinték lenni, nem merik felvállalni eddigi sikertelenségeiket, és nem merik felvállalni az újat, az ismeretlent. A karmikus feladatot mindig egy erős kötődésű karmikus társ hozza, aki szimpatikus, akiben megbízunk, gyakran még a szerelem is összeköti őket, és mindig olyan feladatot jelent, amitől bár tartunk, de minden képességünk meg van hozzá, hogy elvégezzük. Hiszen így születtünk, ilyen karakterünk alakult ki és olyan társakat kaptunk a feladathoz, akik pont abban segítenek, amiben szükséget szenvedünk. Csak bele kell vágni. Az ilyen feladatok megoldásán mindig áldás van, ugyanis ez az univerzumban egy támogatott tevékenység.

Ha lepattintjuk karmikus társainkat és eszünk ágában sincs megoldani karmikus feladatainkat, akkor következő életünkre gyártunk plusz feladatokat. Mikor megszületünk, hozunk magunkkal egy hátizsákot, benne sok-sok feladattal. Aki a sorsa szerint él, az kibontogatja ezeket a kis feladat dobozokat és valamilyen módon igyekszik megoldani az ott található feladatot. Néha jól, néha rosszul, de megoldja bizonyos mértékben. És ez már rendben is van. Ha azonban eszünk ágában sincs kibontani a feladat dobozokat, hanem a csomagunk nagy részét úgy visszük vissza, ahogy hoztuk, akkor a következő alaklommal újra hozzuk az egészet és mellé még a következő élet feladatait. Így aztán néhány ellustult élet után megoldhatatlan feladatok elé állítjuk magunkat, mely gyakran azzal végződik, hogy beteg, gyógyíthatatlan gyerekként születünk le a sokadik körben. Csak ezzel tudjuk megváltani mindazt, amit nem tettünk meg életek során.

Miről ismerni meg, ha valaki a karmája szerint él? Hogy megy az élete. Többé-kevésbé minden a helyén van. Persze nincs olyan, hogy minden tökéletes, de nagy általában minden működik, nincsenek kritikus helyzetek, egy globális kiegyensúlyozottság tapasztalható. Érezhető a béke, a nyugalom, a szeretet a környezetében. A karma szerinti életet nem pénzben mérik, de még sincs benne hiány, az is lehet, mástól kap, akinek több van, de nincs hiány. Nagyon sok nagy művész volt teljesen szegény, míg nem lett egy gazdag báró vagy gróf barátja, de tényleg karmikus barátja, aki egész életen át jólétben tartotta őt, cserében a művész megnyilvánult a képességei szerint. A történelem sok példája bizonyítja, így működik az élet. Ha nem így lett volna, ma nagyon sok zeneszerzővel, festővel, íróval és azok alkotásaival lennénk szegényebbek. Ugyanis az ilyen művész emberek képtelenek az anyagi világban úgy megnyilvánulni, hogy sok pénzt keressenek. Ők kaptak egy-egy karmikus társat, aki megengedhette magának a mecénás életet. Ilyenkor mind a művész, mind a támogató magasan élte sorsát, és ez így volt rendben.

Mi van, ha nem működnek összehangoltan a dolgok? Napjainkra ez egyre jobban tapasztalható. Érdekes életszemlélet volt a sumer időkben, i.e. 3.500 körül. Ha egy családban meghaltak a szülők valamilyen balesetben, vagy betegségben és egy vagy több gyermek szülő nélkül maradt, akkor a tágabb értelemben vett rokonság egyenesen versengett azért, hogy ki neveli fel a gyermeket vagy gyermekeket a sajátjaival együtt, meg nem különböztetve őket a sajátjaitól. Ha nem volt rokonság, akkor jöhettek a vér szerint idegenek, például barátok, vagy az utcában, a környéken lakók. Hatalmas dicsőség volt az, ha valaki befogadta más gyermekét, mert úgy hozta a sors. Fel sem merült, hogy valaki ezt ne tegye meg, a leírások szerint egyenesen versengés zajlott, sokszor maguk az istenek kellett döntsenek, mert az adott város istene elé menetek a rokonok, ugyanis többen is be akarták fogadni az árván maradt gyermeket. Ami még megdöbbentőbb a mai ember tudatának, hogy hasonlóan történt ez az öregekkel. Természetesen a gyermekek tartották el idős szüleiket, azonban ha nem voltak gyerekek, vagy meghaltak, esetleg nagyon messze éltek, akkor jöttek a barátok, utcabeliek. A mai modern ember egyszerűen nem képes felfogni a tudatával azt, hogy mennyire másképp gondolkodott az akkori ember. Ezért nem voltak állami intézmények, öregek otthona, nyugdíj. Ugyanis nem kellett.

Általában abban a korban az volt a szemlélet, hogy ha jött egy feladat az életben, akkor azt az ember megpróbálta megoldani. Ha túl nagy kihívásnak bizonyult, akkor segítséget kért ismerőseitől, barátaitól, de akár magától a terület istenétől. De ezzel együtt ragaszkodott hozzá, hogy ő maga oldja meg. Ezért is élt az akkori ember a sorsa szerint brutálisan nagy mértékben. Ezzel szemben, a mai modern ember semmit sem akar megtenni. Oldja meg más! Bárki, csak ne én! Azonnal lepasszolja a feladatot, és a sor végén állónak lenyomják a torkán. Ez utóbbi nem szívesen teszi meg, és úgy, ahogy sikerül. Ezért készül el ma minden nehezen, mintha minden erő szándékosan a megoldás ellen dolgozna. És dolgozik is. Mi magunk. Oldja meg más! Nem az én dolgom! Erre találták ki a kollektív államot. Oldja meg az állam!. Inkább fizetek, csak ne az én dolgom legyen! El is fordulok, ne is lássam, ne is halljak róla. Nem érdekel. Ez a mai mentalitás. Hol volt tettől Sumer aranykora? Értjük már, miért nem értjük Sumert? Az akkori gondolkodásmódot? A sumer életszemlélet illett a sorshoz, a mai nem. Az akkori támogatta az univerzum működését, a mai nem. Ez van. Így viszont egyre többször megesik, hogy a bonyolult és egymástól függő életmegoldások egymás hiányában nem történnek meg. Ha a futószalagon akadozik az alkatrészellátás, akkor nem lesz kész autó a szalag végén. Hol ez nincs, hol az, így autó sem. Azonban az egy dolog, hogy nincs autó, de az egyes emberek élete is blokkolva van. Ott van az illető az életében, ahol lennie kell, mondjuk az állomáson várja a menetrend szerinti vonatot, de az nem jön, mert a mozdonyt még le sem gyártották. Így járt Wictor Charon, Szepes Mária testvére is. 100 évvel ezelőtt az emberiség elindult a Tesla, Rife, Kelly és hasonló gondolkodású emberek által meghatározott úton, aztán jött két világháború és letértünk az útról. Wictor Charon megszületett, átjárt más dimenziókba, élményeiről és a másik világokról könyveket írt (pl. Az Új Eón Tudománya), várta, hogy találkozzon azzal a világgal, amelyikre karmikusan készült. Várta a vonatot az állomáson, de az nem jött. Más irányba ment, nem is tervezett arra menni. Wictor Charon egy zseni lett volna egy olyan világban, ahova készült, de életképtelen volt a kádári idők szocializmusában. Mert a világ más volt. A hiba nem őbenne volt, hanem a világban. Testvére, Szepes Mária vigyázott rá egész életen át.

Megesik, hogy életünk egy-egy időszakban blokkolva van, mert a környezetünkből többen nem tették meg a dolgukat. Vagy elve nem is érdekelte őket a sorsfeladatuk, vagy csak a lustaság lett úrrá rajtuk. Több ilyen külső körülmény oda vezethet, hogy az ember élete egy időre blokkolódik. Egyszerűen nincs mit tenni. Ha a fejünk tetejére is állunk, nem tudunk előre lépni. Bizonyos dolgokat nem tehetünk meg, mert nem illik sorsunkhoz, ezért az élet blokkolja, míg mondjuk másoknál ugyanazt támogatja, és azok a megoldások, melyre szükségünk van, nem készültek el. Ilyenkor idő kell, míg az univerzum erői valamilyen módon majd összehozzák a megoldást (erről részletesen a Túl az anyagon c. könyvben). Addig is nem tehetünk mást, mint segítünk azon társainknak, akik ilyen helyzetbe kerültek. Nem szóljuk meg őket, nem kritizáljuk, hanem támogatjuk, olyan módon, ahogy arra képesek vagyunk. Mindenki a saját ereinek megfelelően. Ez az üresjárat az ember életében. Ezt túl kell élni, alázattal, szeretettel és bízva az univerzum erőiben.

A sumer időkben kevés volt az üresjárat, hiszen az emberek, maga az egész emberiség mondhatni 90-100%-ban élte a sorsát, a szükséges dolgok többé-kevésbé el is készültek. Ma az emberek, az emberiség alig 5-10%-ban éli a sorsát, így a legtöbb dolog nem készül el, vagy ha el is készül, nincs benne köszönet. Így egyre több az üresjárat. Minden ember életében egyre több az üresjárat, az emberiség globális élete maga az üresjárat. És ez egyre komolyabb kihívás, egyre komolyabb probléma.”



Comments are closed.