Részlet a Ki vagyok? c. könyvből
Két színész, egy szerep
Életünk egy folyamat, mely két színtéren zajlik felváltva. Itt az anyagi világban és ott, az anyagon túliban. Akár egy szinusz görbe, hol lenn, hol fenn. A jelen életünk csak egy kis része a nagy egésznek. Mikor itt vagyunk oda vágyunk, mikor ott vagyunk ide vágyunk. Születéskor lépünk be az anyagi világba, mikor meghalunk, távozunk haza a másikba. Fogantatás után a 21. napon megdobban a szív, valójában akkor veszi kezdetét az élet, és mindegy milyen betegségben szenvedünk, de ha megáll a szív, akkor távozik a szellemünk, az Énünk. Csak akkor.
A szív nagyon fontos szereppel bír, mert összeköti a korábbi életeinket a jövőbeliekkel, átmenet a múlt és a jövő között, a jelen. Szívünk működése kihat életünkre, megnyilvánulásunkra az életben, ugyanakkor, amit teszünk, ahogy tesszük, az visszahat szívműködésünkre. A gondolat hideg, a szív meleg. Ha egóból teszünk bármit, az nem ugyanaz, mint amikor szívből tesszük.
Ma nagyon sok szívbetegséggel találkozunk. Oka az életvitelünk. Mikor valakivel olyan történik, hogy kihal belőle a szeretet, akkor megkeményedik a szíve. Ide vezethet nagy egyéni csalódás, karmikus társ elvesztése, vagy a mai világi értékrend, mely mintha tudatosan keményítené meg az emberek szívét.
Aki vérszegény, az nem tudja gyakorolni a szeretetet embertársai felé, könnyen lesz irigy, haragos. Aki ellenkezőleg, túl bővérű, az túlságosan szeret mindenkit. A túl szapora pulzus jelentése, túlságosan kinn vagyunk a világban, túl sok mindent átveszünk a világból és ez minket megterhel, ez károsan hangolja át a mi ritmusunkat. A túl alacsony pulzus azt jelenti, teljesen levédtük magunkat, ide aztán nem jut be semmi a külső világból. Szükséges megtalálni az egyensúlyt ezen a téren is. Az emberiség életciklusának elején (Sumer, Egyiptom, Görög) a „tervezett és nyugodt világ” illúzióját keltették számunkra, azért, hogy a komfortzónánkban éljünk. Akkor ez létkérdés volt. Most, a civilizációnk életciklusának a végére, már képesnek kell lennünk arra, hogy individuálisan olyan életszemléletet hozzunk létre, olyan világot építsünk magunk számára saját illúzióink révén, hogy az a külső világ, mely már nem komfortzónánk, mégis azzá váljon tudatunkban, és valós napi létezésünkben így is éljük meg. Akinek ez sikerül, az nem lesz szívbeteg.
Érdekes kérdést vet a szív elleni támadás, az infarktus. Mi történik ilyenkor? Aki átesett infarktuson, mindenképp megváltozik, leginkább az ellenkezőjére. Mintha el kezdene működni a szívvel történő gondolkodás. Valami történik, ami materiálisan meg nem fogható. Valójában az infarktus az egy kísérlet az Én részéről, hogy véget vessen ennek az életnek. Valamiért elege van belőle. Abban az esetben, ha sikerül megállítani a szívet akár egyetlen pillanatra is, akkor a valóságban bekövetkezett a halál. Hogy mi jön azután?
Ahhoz, hogy megértsük, nézzük meg hogy élt az ember elődje az Atlantisznak nevezett világban. Ez a Rudolf Steiner által Atlantisznak nevezett korszak volt (lásd Sumer c. könyv). Az ember úton volt a materializálódás felé. A világot nem materiálisan érzékelte, hanem tompa szellemi látással. Ez volt Atlantisz első fele. A másodikban már kezdtek kialakulni a fizikai érzékszervek, lévén, hogy tovább haladt a materializálódás útján. De még messze volt a mai embertől.
Az akkor alakuló emberiség az akkori istenek (magasabb tudatú szellemek) között élt, mint Ádám az Édenben. Napi szinten találkozott ezekkel a fejlődés magas fokán álló szellemekkel. Ekkor az ember bár test, lélek, szellem egysége volt, de tudata, Énje fejletlen. Inkább ösztönlény volt. Szellemi ösztönlény. Minden szellem úgy tud élni egy adott bolygón, ha beleszületik egy olyan struktúrába, mely az adott helyen őshonos (lásd Ébredés c. könyv). Az istenek, azaz a fejlett szellemek úgy tudtak materializálódni, ha beleszülettek egy ilyen testbe, mely kis mértékben volt fizikai és nagymértékben energetikai. Azért kellett fizikailag is megnyilvánulniuk, mert szükség volt rá az emberek tanítása céljából. Konkrétan ott kellett lenniük az emberek között, nekik magyarázni, őket tanítani, segíteni. A születés és növekedés azonban hosszú folyamat, sok időt igényel. Atlantiszban gyakran előfordult, hogy valakinek a szelleme megunta az ottlétet abban a világban, ezért sokkal a fizikai halál előtt elment. Ilyenkor egy-egy tudatos szellem Énje beleköltözött az adott fizikai testbe, és így nyert egy fejlett, nagy testet, nem kellett megszületni és felnőni. Ez egy ma is működő dolog.
Mikor valaki infarktust szenved, akkor az Énje megtámadja a szívét, és ha le is állítja, akár csak egyetlen pillanatra, akkor beáll a halál és az Én, a szellem hazatávozik. Ha így marad a dolog, akkor a páciens meghal, materiálisan képtelenség őt feléleszteni, bármit is teszünk. Nem a mentős a hibás, hanem az Én, a szellem hazament. Azonban a túloldalon sokan várnak arra, hogy ilyen testbe szálljanak bele, azaz sok Én várakozik szerepre. Lehetőség van arra, hogy pillanatok alatt inkarnálódjon, de feladata az elkezdett sors folytatása. Tehát nem kirándulni jön az Én, hanem segítenie kell egy másiknak, mely belerokkant a saját sorsába. Az ilyen segítő Én mindig tudatosabb, mint aki távozott ezért kezd az illető személy teljesen más életet.
Az infarktusból visszatérő emberek mindig új Énnel jönnek vissza, és sokkal jobban kezdik megvalósítani sorsukat. A második Én mindig tudatosabb. Nincs már szüksége 21 év fiatalkori évre, hogy megtanulja a világot, hanem 2-3 év élesben, a már kifejlődött lélek segítségével. Mint amikor egy űrhajón új kapitány veszi át az irányítást, de a legénység és a küldetés a régi.
Az élet érdekes játéka, hogy az Én ilyen jellegű gyors cseréjének két módja van. Vagy véletlen, vagy tudatos. Mikor infarktusban leáll a szív és senki sem vállalja fel a túloldalról az adott sors folytatását, akkor beáll a halál és az illető személy a most meg nem oldott feladatait átviszi következő életébe.
Ha van olyan Én, mely vállalja az adott sors folytatását, akkor csodával határos módon a beteg visszatért, felépül és teljesen más ember lesz. Igen ő már csak testben és lélekben ugyanaz, bár teste sejtenként lecserélődik, míg lélek is átalakul az új és magasabb tudatú Én vezetése alatt.
A legérdekesebb és egyben legritkább esemény: két színész, egy szerep. Mikor nagy sorsfeladat vár valakire, de olyan mértékű, hogy azt lehetetlen egy embernek megvalósítania, mert fizikailag nem lehet megoldani, akkor előre eltervezett módon két Én éli meg a sorsot. Az egyik mindet belead és eljuttatja az életet adott, előre megbeszélt pontig, ahol infarktus, Én csere, és a második folytatja. A második gyakran egy nagyságrenddel nagyobb tudat. Az előkészítés mindig aprólékosabb, hosszabb folyamat, a finálé gyorsabb, pergősebb és több erőt kíván, gyakran egy magasabb tudatú Én szükséges. Sumer idején ilyen volt Thoth, Isis, vagy Egyiptomban Ehnaton. Kiemelten fontos sorsok esetén él csak a rendező a két színész, egy szerep módszerrel. Ilyenkor az is nagyon érdekes, hogy a sors az egy és ugyanaz, csak inkább két szakasza van. Az infarktus előtti Énnek mások voltak a karmikus társai, mint az infarktus utáninak. A második Én mindig magasabb tudatszinttel bír, nem fertőződött meg az aktuális értékrendtől, hanem leginkább krisztusi szeretetet hordoz magában, gyakran nem érti miért ilyen a világ, és tenni akar a változásért. Nem kötődik az anyaghoz, a birtokláshoz, hanem minden megnyilvánulását a szeretet hatja át. Az ilyen szerep mindig korszakalkotó, sorsfordító a civilizáció életében, és történelmi korban csak egy-két ilyen sors nyilvánul meg egyszerre. Kiváltságos szerep és nem is könnyű, de ez az Én, mely mindig az adott civilizáció tudatszintje felett van legalább egy nagyságrenddel, éppen más életszemlélete révén hozza el az új értékrendet a világnak. Képes rá és meg is teszi. Ez a korszakváltás. Nyilván nem egyedül teszi, mindig komoly karmikus segítségei vannak, akik szintén tudatosak erről. Zseniális szervezés.
Az infarktus nem mindig vezet a szív megállásához, ilyenkor az Én mégsem vállalja be az öngyilkosságot, csak megkísérli azt. A legtöbb ember sem akar öngyilkos lenni, csak szeretné felhívni a figyelemét magára. Ilyenkor is sokat változik az Én, sokkal tudatosabb lesz, összeszedi magát, fogadalmat tesz, az ember ugyanazzal az Énnel folytatja a sorsát.
Az Én gyors öngyilkossága a szív megállítása, ennek gyakori módja az infarktus. Lassú öngyilkossága a csontritkulás.